Ezerszázéves történelmünkből (41)A végvári harcok ideje (2.rész)  A nemzet küzdelme, a várháborúk (1552-1686) 4. Szigetvár ostroma
1564-ben halálozott el Ferdinánd király, utóda Miksa lett 1564-1576. A törökkel megkötött béke rövid életűnek bizonyult, mert Miksának sikerült nyugati mozgósítással, a magyar és horvát hadak mellett, egy igen nagy hadsereget egybegyűjteni.( 60 ezer emberrel, ami akkor óriásinak számított). Nagyszerű hadvezérének, Schwendi Lázárnak köszönhetően királyi területeket szerzett vissza és már Erdély határáig jutott el.
A Szigetvár-i ostrom szintén történelmünk dicső, hősi tetteihez tartozik. Várparancsnoka a horvát származású, de magyarrá vált főúr, Zrinyi Miklós gróf, akinek egész élete a török elleni küzdelmek jegyében zajlott le. Szigetvár védőinek lélekszáma mintegy 2500 magyar és horvát főből állott, s velük szemben Szulejmán hatalmas serege. A küzdelemben résztvevők elszántsága és bátorsága nem ismert határokat. Mindaddig hősiesen tudtak helytállni, amíg egy tűzakna következtében a felső vár ki nem gyulladt. A vár készlete és minden lángba borult, többé nem volt lehetséges a benne maradásra. Zrinyi ekkor megmaradt vitézeivel együtt (300-an) - ő maga ünneplő ruhát felöltve- kitört az ellenségre, és harc közben több helyen is megsebesülten már haldokolva vitték a nagyvezér elé, aki lefejeztette. A vitézek mind egy szálig elvéreztek.
Szigetvár ostromát és a hősök példáját 70 év multán örökítette meg a dédunoka, az azonos nevű hadvezér és költő Zrinyi Miklós "A Szigeti veszedelem" című hőskölteményében, amely az akkori magyar irodalom egyik gyöngyszeme lett. Benne állított emléket a hős elődnek és vitézeinek, akiknek áldozatát tudatos engesztelési cselekedetként mutatott be a kereszténység hitéért, Jézusért és a magyar hazáért. Magyar különlegesség-e, de míg a közelmúltban a magyar állam hozzájárult egy impozáns Szulejmán emlékmű és park kialakításához, addig Szigetvár hős vitézeinek és Zrinyi Miklósnak semmilyen megemlékezés nem állíttatott fel? 5. A végvári vitézek élete A magyar nemzet valamennyi rétegéből kerültek ki a végvári vitézek. A főúri családokból, nemesekből, parasztokból, és otthonaikból elüzettekből, akiket a török hódítás kényszerített erre. Egyben azonban azonosak voltak, Istenért, a hazáért szálltak harcba. A végvárak állandó védőinek összetételében a magyarok tették ki az oroszlánrészt, a kétharmadot, a többi zsoldosokból állott, főként németekből, de spanyol, vallon zsoldosok is voltak kezdetben. A sövényvárak, a "palánkok" védelmét, -amelyek a legveszélyesebbek voltak- mindig magyar katonák látták el. A nagyobb várakban legalább 500-1000 katona volt állandóan. Ezek között épültek fel a palánkok, amelyek vízesárokból és fűzfavesszővel összekötött, döngölt agyagból készültek. Ezeknek őrsége 10-20 főből állott. A magyar végvári vitézek élete kemény és fáradságos volt, állandó harcokban tellett. Zsoldjukat utolsóként kapták meg, ha egyáltalán kifizették nekik. Sokszor kellett parancsnokaiknak könyörögni, hogy legalább télire kapjanak lábbelit, a gyakori élelmiszerhiány miatt pedig legyengültek. Mégis helyt álltak az utolsó leheletükig, mert tudták, hogy áldozataikkal a hazájukat, népüket védelmezik. Nagy és híres magyar vitézek vezetése alatt, mint a Batthányiak, Nádasdyak, Pálffyak, valóban az önfeláldozás legmagasztosabb erényeit mutatták meg. Mint katonák pedig a török rémei voltak. A könnyű lovas huszárok, a kemény hajdúk személyében. A hajdúk olyan pásztorokból és gulyahajcsárokból verődtek össze, akiktől a német vagy a török elhajtotta állataikat, és ezért nem tudtak elszámolni azokkal. Hozzájuk szegődtek a szegény kisnemesek is, akik birtokaikból szorultak ki, valamint az állástalan katonák. A magyar ifjak törekvése volt, várbeli katonaként dicsőséget szerezni, a pogány ellen harcolni, és Krisztus katonájaként küzdeni. 6. Az idegen zsoldosok A török elleni harc, mint a kereszténység és a mohamedán vallás közötti fegyveres küzdelem, mozgósítani tudta a keresztény államokat. Ezek közül is elsősorban a pápaságot, amely valóban pénzbeli segítséggel, de olykor pápai seregek küldésével is támogatta a magyarság élet-halál küzdelmét. Habsburg Ferdinánd országai, az osztrák-és a cseh tartományok is hozzájárultak a hadviseléshez. Igy a Nyugat-Dunántúl-i határsáv költségeinek fedezetét vállalták magukra. A spanyolországi Habsburgok pedig családi kötelékük jegyében segítették Ferdinánd királyt. Európa népei jól tudták, hogy a magyarság harcai a török hódítókkal szemben, a saját békés fejlődésük biztonságát jelenti. Mégis a zsoldosok ellátása, fizetsége gyakran akadozott. A magyar katonák szinte évekig pénz nélkül sinylődtek, és kénytelenek voltak a lakosságtól élelmet szerezni. Ezek a zaklatások mégis szöges ellentétben álltak az idegen zsoldosok rablásaival, akiknek nem csupán élelem, de főleg zsákmány is kellett, az egy-két év alatti meggazdagodáshoz. Ilymódon nem csoda, hogy a magyar népben keserűség és gyűlölet ébredt a keresztény zsoldosokkal szemben, akiket sokszor saját tisztjeik sem, de a magyar hatóságok sem tudtak megfékezni. 7. Török hódoltság Magyarországon Az ország legtermékenyebb, legsűrűbben lakott középső része sinylődött másfélszázadon át török uralom alatt. 
A török uralom területileg vilajetekre volt felosztva. Az első a budai, majd a temesvári, az egri és a nagykanizsai következett. A vilajettek továbbá szandzsákokra voltak felosztva, élükön egy-egy bég állott. A szultán helyettese a budai basa volt. Elvileg a meghódított egész földterület a szultán tulajdonát képezte, de a föld egyötödét a saját védelmére meghagyta, a többit lovas szpáhik (török nemesek) kapták meg ideiglenes tulajdonul. Ezt is harci vitézséggel kellett kiérdemelniük. Ezek a török "új földesúrak" gyors meggazdagodásra törekedtek. Ha egy falu lakosságának fele elpusztult vagy elmenekült, akkor is az egyszer kiszámított fejenkénti adót hajtották be rajtuk. Ilymódon a jobbágyság és a nemesség inkább a városokba menekült vagy a királyi vagy az erdélyi területekre, amelyek közvetlenül a szultán tulajdonában voltak. Személyes biztonságuk is állandóan ki volt téve annak a fenyegetettségnek, hogy rabszíjra fűzik őket, és eladják a konstantinápolyi rabszolgavásáron. A török katona számára úgyanis a legjövedelmezőbb forrás volt foglyok ejtése, akiket már helyben felvásárolták tőlük a görög és örmény kereskedők, és embertelen körülmények között szállították ki a rabszolgapiacokra. Ezrével kerültek így magyarok a Balkánra, Ázsiába rabszolgaként, ami az állandó harcok mellett igen megtizedelte a magyar lakosságot. Csak a nagyvárosokban élhettek biztonságosabban , melyek ekkor a kereskedés központjai voltak Nyugat és a török birodalom között. Az Alföld számos városának ( Szeged, Kecskemét, Nagykőrös, Szentes stb.) lakossága tudott ilymódon megmenekülni a pusztulástól, mígnem a falvak elnéptelenedtek. A török hódoltság alatt a társadalom fejlődésében teljes visszaesés következett be. A magyar Alföldön elapadtak a munkás kezek, a termelés visszaesett, a terhek megnövekedtek, még a táj is elvadult, az elszegényedés nagyméretűvé vált. Míg Nyugat-Európában már pénzgazdálkodás folyt, addig nálunk a jobbágy terményben, munkával adózott. Az állandó fegyverkészületben való életmód nem engedte meg a polgárosodás megerősödését, további fejlődését. Kizárólag egyes ügyes kereskedők tudták kihasználni a zavaros helyzetet úgy, hogy megvesztegették a basákat, és így jó üzletet kötöttek velük. Az ország szarvasmarha kivitele, mint a legjelentősebb áru, ekkor is megmaradt. A hódoltsági területen esetenként, a Balkánról betörve, tatár könnyűlovas csapatok kaptak engedélyt- elrettentésként- a szabad rablásra. Ezek a csapatok ugyancsak a török hatalom katonái voltak, akik egy-két nap alatt, a legszörnyübb pusztítást végezték el a lakosság körében. Nyársra húzták a férfiakat, megerőszakolták a nőket, a fiatalokat rabszolgavásárra hajtották el, a fiúgyermekeket pedig janicsároknak vitték. A török megszállás másfélszázada szörnyű tragédiát jelentett a magyarság történetében. Sem tovább fejlődésről, sem további gyarapodásról nem lehetett szó, ellenkezőleg a magyarság lélekszáma felére csökkent le. Ez, mint tudjuk, a későbbiekben súlyos következményekkel jártak együtt. Egyedüli pozitívumként elmondhatjuk, hogy a magyar nép meg tudta tartani keresztény hitét, mert ebben a török nem kényszerítette saját vallásának a felvételére. Érdekes itt megemlíteni, hogy a mai törökség abszolut kedvezően ítéli meg elődeik Magyarország-i szerepét, hangsúlyozva azt, hogy milyen jó egymás mellett való élés volt. A magyar kultúra tovább élt Erdélyben, a magyar fejedelemség időszakában, mert viszonylagos függetlenségben élhetett a török fennhatósága alatt. [Folytatjuk]
vissza a tartalomjegyzékhez
|
