Capita Selecta (14)
Capita Selecta

"ÉLJEN A SZENT SZABADSÁG
A GONDOLAT GYORSABBAN FUT MINT A FÉNY
TETT-VERS
DICSŐSÉG A NÉPNEK, AHOL AZ EPOSZOK KÖLTŐVÉ
SZENTELIK A LEGKISEBB MUNKÁST IS
DICSŐSÉG A SZABADSÁG FEJEDELMEINEK"

Jean Cocteau

Válogatott magyar imák, versek, írások és előadások szöveggyűjteménye


Bartal Klári:
1956.       

Tüzet sem raktak s kigyúltak a lángok,
Szemek szikráztak, fölizzott a szív,
Testvér lett az is, kit először láttál
S megittasultál, hogy a HAZA hív.

Különös ősz volt. Íze lett a szónak,
A kézfogásnak újra ereje,
Fájó gerinced gyógyította gyorsan
A  friss szabadság édes melege.

Tegnapi őrződ ma "bajtárs"-nak hívtad.
Már nem riasztott az egyenruha,
De nem hitted, hogy bajban lesz majd társad,
Hisz ily` tiszta még nem voltál soha.

Szállt, szállt a Himnusz. A  trikolor lengett.
Az egész nemzet csak egyet akart.....
S hogy megindultak keletről a tankok,
Nyugaton ez csak pár embert zavart.

Sokan eltüntek. Volt, ki messze szökve
Cipelte sebét s még ma is zokog,
Volt, aki vallott sosem ismert bűnről
És elszenvedte, mit érte kapott.

Sortűz is dördült. Az volt szerencsésebb,
Kit nem lengetett magasan a szél.
Az eltaposott nemzet fájdalmáról
Szavak helyett sok sírgödör mesél.

Iszonyú évek dermedt, hideg csendjén
Átizzik mégis örökre a láng:
Az az OKTÓBER minden őrizőnek
A ki nem húnyó, égő lármafánk.

2004.október     





1956-os emlékmű a budapesti Szénatéren


Albert Camus:

A magyarok vére

Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe - a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem könnyel, hanem hazamenne, felvenné házi papucsát, mint a futball-szurkolók a vasárnapi kupamérkőzés után.

Túl sok a halott már a magyar történelemben, és az ember csak saját vérével takarékoskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.

Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat.

Ebben a jubileumi évben, a magyar szabadságharc 20-ik évfordulóján kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjék, és mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú elutasítását az elnyomókkal szemben.

És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi államok mindenütt összeomlanak ellentmondásaik és hazugságaik súlya alatt.

A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia - s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.

A megmaradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol - még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat.

Nehéz minekünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában.

Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet - bontakozik az élet és a meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és a szabad munka termése.

A magyar fiatalok, munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha balsorsukban osztozunk - miénk a reményük is. Nyomorúságuk láncai és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: A szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!

(A Nobel-díjas francia író így emlékezett a magyarok harcára.)


Márai Sándor
Mennyből Az Angyal

Mennyből az angyal - menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett -
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: "Elég volt."

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- A költő, a szamár, s a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, - mennyből az angyal

New York, 1956.




Juana de Ibarbourou:
Prológus

Ezen a csupa csillag és csupa rózsa dél-amerikai karácsony éjszakán eloltottam karácsonyfámat, hogy Veled lehessek mártír Magyarország, hogy legalább szimbolikusan egy legyek a Tieid közül, egy asszony, aki imádkozik múltadért és jövendő sorsodért, egy asszony, aki ugyan nem fegyvert tart a kezében, hanem lantot, és aki soha nem átkozódik, hanem énekel.

De most, amikor vérzel és kínoznak, most, amikor mindenki, aki szereti a nagy emberi erényeket, úgy közeledik Hozzád, mint a megfeszített Krisztushoz. Itt térdelek sötétbe borult hazámban és kérem a soha el nem maradó isteni igazságszolgáltatást, könyörgöm hozzád először életemben, hogy vértelen sorok haszontalan faragójából változtasson katonává a Te soraidban!

Mennyire szeretünk Téged, Magyarország! Az édes ifjúságtól kezdve, amikor álmunk voltál a ligeti és a tabáni fák alatt, a Duna partján, amikor megnyerted szívünket boldog és romantikus varázsoddal.

Mennyit nőttél, és mennyi hősies harcot vívtál szabadságodért! Nagy szerelmesed vagyok, büszke felséges értékeidre és megronthatatlan méltóságodra. És szent vagy Magyarország, rettenthetetlenül dicsőséges, halántékodon a töviskoszorúval, mint a Megváltó a Kálvárián. Példája vagy azoknak a népeknek, melyek többre becsülik a halált a szolgaságnál, az éhséget a becstelen megadásnál, a véres harcot a lakájok jóltáplált gyávaságánál.

Ezerszer szeretett Magyarország, akiért annyit sírtunk, fogadd el szívemet, s ha tudod, változtasd fegyverré vagy villámmá!

Montevideo, Uruguay 1958. december 24-én.
Spanyolból fordította: Keleméry Tamás




vissza a tartalomjegyzékhez
vissza a címlapra